Szilveszterezéskor hagyományosan én sütöm a malacot, és az idén is ez volt tervben. Elmentem pár nappal előtte a henteshez, kérdeztem mikor lesz friss malac kapható, ahol azt a választ kaptam, hogy vegyem meg minél előbb, mert az utolsó két napért már nem garantál. Így hát megvettem csütörtökön, mert a hentes azt mondta, garantálja, hogy néhány napot állhat a frizsiderben, hiszen friss vágás. Az illető valóban jó hentes, hosszú évek óta tőle vásárolom a húst, mindig szép, friss minden. Leperkáltam pár pirost, aztán hazavittem, hűtőbe tettem, és ott is maradt szilveszter napjáig, amikorra is mindent elkészítettem a sütéshez, kiszedtem hát a malacot. Amikor kibontottam a húst, förtelmes dögszag csapta meg az orromat, amely gyorsan terjedt a lakásban, mindenki a konyhába sietett. – Na ebből nem eszünk – mondtam. Elsiettem a lakáshoz közelebbi henteshez, hogy visszakérjem a pénzt, de mivel nem náluk vettem, azt ajánlotta, vigyem el a piacra, ott is dolgoznak még. Elcipeltem, zárva volt. Mérgemben behajítottam a bűzös zacskót a kukába. Aztán szerencsére találtam szép császárszalonnát, és jó ropogósra sütöttem, tetszett is mindenkinek. Kiderült, csak én voltam annyira oda a malacért, nekik ez jobban ízlett. Másnap a koncert alatt a maradékot is elfogyasztottuk, a tálcát a gyerkőcök még ki is tunkolták. Ennyit a malacról.
