Érdekes (és érdemes) belegondolni, hogy puszta létünket is egy jelentéktelen kavicsnak köszönhetjük. Történetesen arra a 10 kilométernyi átmérőjű aszteroidára gondolok, amely cirka 66 millió évvel ezelőtt a Yucatán-félszigetnél becsapódott. E 20 kilométer/másodperc sebességgel érkező szikla 180 kilométer átmérőjű és 20 kilométer mély krátert hasított, kinetikus energiája 72 terratonna, azaz 72 billió tonna TNT robbanásával egyenértékű volt (a Hirosimára dobott atombomba 15 kilotonnás volt), a becsapódás okozta légnyomás 1000 kilométer/óránál is gyorsabb „szeleket” generált.
A következtében beállt globális klímakataklizma – egyebek között – az őshüllők kipusztulását okozta. Ha ez, az Univerzum, hovatovább a Naprendszer léptékben is porszemnyi kavics anno nem találja el a Földet, az őshüllők – amelyek mintegy 170 millió éven át uralták e bolygó élővilágát – nem pusztultak volna ki, folyományaként az evolúció nem adott volna esélyt más lényeknek. Így az emlősök sem jelentek volna meg, velük együtt mi sem.
Érdekes (és érdemes) belegondolni eme véletlenek generálta ok-okozati összefüggésekbe, különösen olyankor, amikor nárciszoid elragadtatásunkban, az ember mindenhatóságának illúziójától megrészegülve – más fajokhoz viszonyított – inferioritásunkat félretolva azt képzeljük, mi vagyunk a „teremtés” koronája, ilyetén jogot formálunk, hogy minden más élőlény kárára kisajátítsuk, leigázzuk, megerőszakoljuk és elpusztítsuk a természetet...s vele együtt végső fokon önmagunkat is.
