Verseket olvasgatok mostanában megint. A tavasz kicsalogat a kerti fák alá, ahova nem visz az ember magával vaskos kötetet. Egy kis könyvecske a kísérőm, ami a zsebben is elfér, ha a kertkaput elhagyva erdei sétára indulnék. Bármikor kinyitható, föllapozható, ha az ösvényen ballagva pihenőre váltanék egy fa törzsének dőlve.
Lackfi János jóéjtpuszi-versei jó útitársak ezeken a sétákon. Szembesítenek bennünket önmagunkkal, tükröt tartanak elénk, felvillantják életmódunkat, gondolkodásunkat, tetteinket és mindezek következményeit. A hit mára megszokott bútordarabbá vált, amit hol ide, hol oda tologatunk, nézegetjük, hol mutat jobban, előszedjük, ha szükségünk van rá, porolgatjuk. Magyarázzuk saját pillanatnyi vágyainknak megfelelően. Mert mire is vágyunk? Nagyobb házra, jobb autóra, jobb állásra vagy egy olajkútra, mert „piszok szűkek a hóvégék”. Aztán ha nem kapjuk meg, gyakran érezzük elhagyottnak, magányosnak, kiszolgáltatottnak magunkat. Talán, ha nem öntenénk nyakon kívánságainkkal, észrevennénk, hogy naponta megajándékoz bennünket csöndes jelenlétével, „az odaajándékozott idő örömével”, az isteni jelenlétet bennünket körülvevő apróságaival. Ez a béke és derű hiányzik mindannyiunknak. Hiányzik a tavaszból.
