Az ünnepek elmúltával azt hittem, végre az állandó petárdázásnak, tűzijátékozásnak is vége szakad, sajnos azonban tévedtem... Hiába bünteti a törvény, a többség rá sem hederít, kénye-kedve szerint durrog akár a város központjában is. Legnagyobb megrökönyödésemre a minap a közvetlen szomszédságunkban „eregették” a rakétákat délután öt óra tájékában, ekkor már nem is tudtam véka alá rejteni a véleményem. A szórakozás ezen (szerintem primitív és veszélyes) formája igencsak megosztó téma, jómagam leginkább az állatok és a gyerekek miatt határozottan elutasítom. A legtöbben azzal példálóznak, hogy évente néhány alkalommal igazán ki lehet bírni, ám ők valószínűleg még nem találkoztak ilyenkor halálra rémült, mindenhol a menekülési útvonalat kereső, bepánikolt kutyával, vagy zajérzékeny, a kínok kínját átélő autista gyermekekkel és az őket megnyugtatni vágyó, szélmalomharcot folytató szüleikkel. Vagy inkább ez sem érdekli őket. A legális petárdázás és tűzijáték kapcsán mindig az jut eszembe, hogy a másik, toleranciára kényszerített féllel mi van? A kisgyermekeseknek, a kutyásoknak ilyenkor miért nincs joguk kimenni és nyugodtan sétálni az utcán? A kettős mérce ez esetben is csúnya dolog...
