Közismert az alighanem több évszázados tapasztalatra épült sok-sok népi megfigyelés, amelyek szerint ha egyik nevezetes napon ragyog a nap, a másikon – hetek vagy egy-két hónap múltán – kemény fagy vár ránk. Vagy éppen fordítva. Biztosan adtak némi támpontot ezek a megfigyelések, ha nem is szigorúan szentek napjaihoz vagy vallási ünnepekhez kötődtek, csak hát így voltak megjegyezhetőek.
Most téli szokásomnak megfelelően a cinkéket figyelem, és miközben azt próbálom sikertelenül megfejteni, hogy miért ettek meg ezen a télen már huszonöt kilónyi napraforgót, tavaly meg egész télen csupán ötöt, az a gondolat is fölvetődik bennem, hogy miért nincsenek újabb kori „népi megfigyelések”. Minden „kínálatot” kimerítettek volna őseink? Vagy teljesen a hivatásos időjósoké lett a pálya?
Tudjuk, hogyha porban fürdenek a verebek vagy a tyúkok, eső lesz. Ha a fecskék a vizet hasítják, ismét eső lesz, ha a vadlibák északra húznak, jó idő jön. De miért falánkak egyik évben a cinkék, a másikban meg miért koplalnak, amikor hasonlónak tűnik a tél. Pedig már az is ismert, hogyha a pók mérgesen szövi a hálóját, megint eső lesz. De miből tudjuk, hogy mérges?
Az is hihető, hogyha nyerít a ló, szintén eső jön. Hogyha meg fingik, szél is lesz. No, ez utóbbira sem könnyebb magyarázatot találni, mint a cinegék táplálkozási szokásaira.
