Gyakran találkozom a barátaim és a családom körében élő gyermekek esetében azzal a jelenséggel, hogy nem tudnak örülni annak a sok szép ajándéknak és jó dolognak, amivel elhalmozzák őket. Tulajdonképpen úgy vélem, a hangsúly ez esetben tényleg az elhalmozáson van, szóval nem feltétlenül a gyerek hibája. Persze ilyenkor mindig megkapom, hogy ne alkossak véleményt, majd csak akkor, ha nekem is lesz gyerekem. Amivel egyezek is. Azonban élnek még bennem azok az emlékek, amikor gyerekfejjel éppen úgy tudtunk örülni egy banános csokinak is, mint a világ legegyszerűbb játékának, nem pénzben mértük, amit kaptunk, sokkal inkább szeretetben. Manapság ez az, amit igazán hiányolok: az őszinte és tiszta gyermeki örömöt. A szülők versenyt csinálnak abból, ki mit és milyen értékben vásárol a gyerekének, amiből persze a kis nebuló pontosan azt tanulja meg, hogy valami akkor jó, ha drága, és nincs másnak, csak neki. Nem titok az sem, hogy követelőző gyerekekkel is találkoztam, akik igenis kerek perec megmondják, hogy márpedig nekik az a valami kell, a szülő pedig ebben a pillanatban gyakran megfeledkezik az észszerű érvekről, és fejvesztve rohan, hogy eleget tegyen a kérésnek. Természetesen nem ítélkezem, majd visszatérek a témára akkor, ha már gyakorlatom lesz benne. Viszont karácsonykor az ötéves unokaöcsém óriási mosolyt csalt az arcomra a téma kapcsán. A nagyszülőktől egy igazán szép és értékes ajándékot kapott, de ami lenyűgözte, az egy 300 dinár értékű műanyag vizes kancsó volt. Miután kibontotta szorosan magához ölelte és így felelt: „Erre vágytam!” Azóta is rendületlenül készíti vele a teát az ő kis konyhájában.
