Csak ülsz, és nézel magad elé. Azon gondolkodsz, hogy neked most ordítva kellene sírnod, hogy az egész világ hallja a fájdalmad. Ehelyett te csak ülsz, némán, és szégyenled magad, hogy egy könnycseppet nem tudsz hullajtani.
Kérdezgeted a családtagjaidat, akik átestek már ezen, hogy te most miért nem tudsz sírni. Leírod a barátaidnak, hogy nem jönnek a könnyek, remélve, hogy nem néznek érzéketlen tuskónak. Mindenki azt mondja, nem fogtad még fel, vagy azt, ezt mindenki máshogyan éli meg.
Te pedig visszagondolsz, hogy már egy hete ebben vagy, csak senki sem mondta ki. Egy hete csak a képeket nézed róla, a háttérben azok a zenék szólnak, amelyek sírásra bírnak vagy éppen rá emlékeztetnek, a könnyek pedig elborítják az arcodat. Mindeközben reménykedsz a legjobbakban, abban, hogy újra itt lesz, és majd elmesélhetsz neki mindent, ami történt, hogy majd elmész szabadságra, hogy vele lehess minél többet. Légy erős, suttogod, tarts ki!
És félsz a legrosszabbtól is, attól, hogy soha többet nem tudsz már beszélgetni vele, látni őt, hallani a hangját. Minden telefoncsörgésnél összeszorul a gyomrod: csak ne most, ne még.
Már elnémult minden. Elfogytak a szavak. Csak csend van, égető hiány, és a tudat, hogy ez a hiányérzet soha nem fog elmúlni már.
Anya, nem tudom, mit mondjak...
