Ismét lett kutyusunk. Ezzel együtt pedig elindult a „nagybeszerzés” is, hiszen egyelőre rengeteget eszik a rohamosan növekvő kaukázusink. Így újra felkerestük azt a pékséget is Temerinben, ahol este hét óra után zsákokban lehet vásárolni az aznapról felmaradt készítményeket. Általában ezt a férjem intézi, de aznap arra jártam, így nekem jutott az a „megtisztelő” feladat, hogy sorba álljak.
Igen, sorakozni kell a száraz kenyérért. Ahogy korábban is írtam már: sokszor elszorul a szívem, amikor hét óra felé épp arra járok. Tömegek várakoznak ugyanis a zsákokba tuszkolt vagy éppen fél áron kapható alamizsnáért.
Ezúttal azonban nem csak szemlélője voltam az anyagi helyzetünk romlásáról árulkodó társadalmi tükörképnek. Be is álltam a sorba. Először egész más felé jártak gondolataim, de csakhamar „szúrni kezdtek a tekintetek”. Elfogott az érzés, hogy mindenki engem bámul. És tényleg: szomorú, megfáradt, gyötört szemek szegeződtek rám. Tudtomra adták, hogy hívatlan vendég vagyok egy megszokott körben.
A kellemetlen érzés addig kísértett, míg a boltosnő végre maga elé szólított. Kiderült, hogy aznap zsákban nem lehetett kenyeret kapni, de fél áron bármit választhattam a megmaradt termékek közül. Találtam mondani, hogy a kutyusnak kell, így a polcon levő, olcsóbb kenyereket mind pakolja be nekem. A levegő egy pillanatra megfagyott, a mögöttem állók immár vádlóan néztek rám. A boltosnő javaslatára végül tíz kenyérrel jöttem ki a boltból.
És hatalmas bűntudattal. Amiért a száraz kenyeret a kutyusnak vásárolom.
