Éppen túl vagyunk a vasárnapi ebédidőn, hat-hét percig figyelem az udvarom madarait. Leszáll az örvös galamb, talán még tavalyról emlékszik az itató helyére, majd rálel két méterrel távolabb. Belemártja a csőrét a vízbe, körülnéz, újból iszik, de közben apró mozdulatokat tesz fejével jobbra-balra, alighanem érzi, hogy az ördög – vagy inkább a macska – nem alszik.
A gerlepár együtt bogarászik a fűben, csakhamar ők is a víznél kötnek ki. Csak a kezem mozdul tisztes távolságban, és máris gyanakodva szemlélődnek, majd apró kortyokat követően együtt szállnak föl a körtefára.
A cinegék birodalmát néhány nap alatt teljesen átvették a verebek. Az előbbiekből mintha búcsúzni jelenne meg egy-egy, pedig nemrégen még tucatszámra jöttek; vége az etetésnek. A verébraj viselkedése szeleburdinak tűnik: ide-oda szökdécselve szedegetnek, szinte követhetetlenek, majd – mint valami titkos, veszélyre utaló jelre – egyszerre röppenek föl az ágakra, és ismétlik ezt a repdesést félpercenként.
Minden madár nyugtalannak, idegesnek tűnik; abban sem vagyok biztos, hogy a fészkükben megnyugszanak. Biztosan nekik van igazuk, ha örökös veszélyt vélnek maguk körül. Stresszesek, mint az emberek? Mégis sanyarúbb a sorsuk, mert ők még a vasárnapi ebédet is képtelenek nyugodtan elfogyasztani.
