Ugye mindenki ismeri a világ legnagyobb csokiszakértőjének, Gombóc Artúrnak a nézetét, miszerint mindegy, hogy egy csokoládé kicsi, nagy, kerek, lyukas, töltött, ét, mogyorós, gesztenyés vagy akármilyenes, nagy világtalálmány, és csak egyetlen biztos helye létezik: a pocak? Könnyű azonosulni e Gombóc Artúr-i nézettel, hisz ki ne szeretné a Csokit, így, nagybetűvel, ugyanis a csoki már-már annyira jelentős „találmány”, hogy szinte nevesíteni lehetne, ha csak egy fajtája létezne, de így, hogy (hála a teremtőnek!) sok száz és ezerféle változata létezik, a gyártói után kapott neve alapján azonosítunk be egy-egy fajtát. Nyilván minden csokifogyasztónak kialakul a maga toplistája, amelyen szubjektív megítélés szerint helyezkednek el a kedvencek, s vélhetően ahány fogyasztó, annyi lista létezik. Sokáig úgy véltem, az általam kóstolt összes csokoládé közül a svájci Alpokat formázó, háromszög alakú a No.1, később a lila tehenet brendesítő, mogyoróval dúsított termék felküzdötte magát listám csúcsára, s trónolt megosztott első helyen a századik szülinapját immár betöltött „hegycsokival”. Egészen mostanáig. Történt ugyanis, hogy egy rohanós, eszement nap végén, korgó gyomorral a buszülésre huppanva egy körömnyi kávéházi csokira leltem a kabátzsebemben. Miközben elszopogattam, megszépült a város, s mosoly kunkorodott a szájam szegletébe. Soha jobbkor, soha finomabbat. Immár a „madárlátta” is ott tanyázik csokilistám élén.
