Évek óta figyelem őket. Úgy képzelem, hogy házastársak lehetnek. Fekete kalap, vasalt ing, pecsétgyűrű, gyöngyvirágillatú kölni; pruszlik, pöttyös fejkendő, ondolált, őszes haj. A hat húszas bal hátsó kakasülőjére huppannak mindig, vesszőből font kosaruk fülét szorongatják, kissé hunyorogva figyelik a tájat. Az együtt töltött évekkel egymáshoz idomult az arcuk. Mintha létezne egy kozmikus erő, amely a lehulló bőrdarabkákkal egyazon ütemben hámlasztja le a mindennapokat, süllyeszti, árnyékolja a szemgödröt, vési az orrnyereg vonala menti két hosszanti redőt, formázza hangsúlytalanná, kerekdeddé az állat, fittyenti a szemhéjakat, halványítja a tekintetet, törli el az egyedit, valami univerzális hasonlatosság elérésére törekedve. Lassan megszűnik nőnek lenni a nő, férfinak a férfi, eladdig, hogy már csak a kissé ferdére kent ajakrúzs vagy a legénykori éveket idéző keménykalap a legbiztosabb fogózó, amibe belekapaszkodhatnak ők is, az egymás mellett vagy egymásban létezők.
