Talán még a háborús XX. század vége felé kezdődött, hogy tízezer dinár (vagy valamivel magasabb) felső határig legalizálták a lopást. Persze nem mondta ki senki, hogy szabad lopni, csak éppen nem indult hivatalból eljárás a tettesek (gyanúsítottak) ellen. Ha az áldozat perelt és nyert, az alperes pedig bebizonyította, hogy neki bizony nincs jövedelme, a károsult csak a maga baját növelte.
Az állam így megoldotta az apróbb szociális gondokat, lefaragott az egyenlőtlenségekből, ám lázongani kezdtek a meglopottak, ezért az értékhatárt lefaragták ötezer dinárra. Rövidesen igencsak megritkult mások vagyonának ilyen kis értékű eltulajdonítása.
Most ismét azt hallom, hogy kisgépek, elektromos kerékpárok és sok egyéb tárgy kerül egyre gyakrabban illegálisan (értsd: lopás útján) új gazdához. „A nép beszéli”, a tettesek körül meg csend honol.
Okos praktikákat agyalnak ki az emberek, hogy a lopók ne jussanak be az épületbe, „játszadoznak” a fényekkel, de valahol mégis sikerrel járnak a betörők. Hallottam már olyan távirányításos rendszerről is, amikor a jogtalanul belépőt annyira rémisztő és elviselhetetlenül erős zene vágta mellbe, hogy mielőtt a szörnyek is megjelentek volna, már árkon-bokron túl járt. Méltánylandó az emberi találékonyság, de még inkább az lenne, ha a rendőrség lépne, mert biztosan vannak náluk is jó ötletek.
