A tyúktartás sohasem izgatott különösebben, mindaddig, míg meg nem örököltem 18 selyemtyúkot. Úgy gondoltam, hogy elég lesz etetnem és itatnom őket, ők meg tojják a rengeteg tojást. Ennek szellemében jártam el, de azt tapasztaltam, hogy a tyúkok nem tojnak, sőt, az ólból sem jönnek elő, a kakasok meg folyton veszekszenek egymással. A szomszédasszonytól tudtam meg, hogy túl sok kakasom van, ami nem nyerő kombináció, mert mindig valamelyik bizonyítani akarja, hogy ő a legmenőbb. Nem maradt más választásom, mint kilencet elküldeni paprikásba. Így mi jókat ettünk, a tyúkudvarban pedig beköszöntött a béke korszaka. A tyúkok előmerészkedtek rejtekeikből, és tojni kezdtek. A selyemtyúkok tojásai sokkal kisebbek, mint a rendes tojóké, de mivel koncentrátot nem kapnak, ezért egészségesebbek, mint bármelyik bolti. Így végül eléggé megszoktam a tyúkállományt, Picurkát, a vak tyúkot pedig kimondottan megkedveltem. Kapott egy külön helyet, és mindig odavittem az etetőhöz, így kézhez szokott. Épp ezért megérintett, amikor az éj leple alatt elvitte egy ragadozó. A franc gondolta, hogy meg lehet kedvelni egy tyúkot! Azóta kicsit javítottam a kerítésen, az ajtót rendszeresen csukom éjszakára, és remélem, hogy az ismeretlen ragadozó távol marad. Mindenesetre megérkezett az utánpótlás, virágvasárnapján kikelt az első túra csirke a kotlós alól.
