Ilyenkor tavasszal már egykor régen, az utolsó gimnazista és első főiskolás évben például, az akkori haverokkal együtt szinte kizárólag kerékpárral közlekedtünk. Több mint fél évszázada már, de még jól emlékszem néhányunk járgányára, hisz naponta többször is találkoztunk: iskolába menet és onnan jövet, focizásra menet, esti kimenő, egyszóval bármilyen alkalommal. Egyet kivéve nagyon egyszerű, olcsó, ahogyan ma mondanák, extrák nélküli, se lámpa, se csengő, de megbízható kétkerekűek voltak.
Éppen az az egy, a többiekénél sokkal jobb, több sebességű sportos és kimondottan versenyzős típusú gazdája voltak egy mókás újvidéki éjszaka főszereplői.
Az éjjel négyen a város Futak felőli kijáratán, egy a VKV-hez közeli, éjfél után is nyitva tartó kocsmában vidámkodtunk, s alighanem hajnali három is elmúlt már, amikor haza indultunk. Felpattantunk a kerékpárokra, és valaki bedobta:
– Aki elsőnek ér a strand bejáratához, estére a többiek számlájára iszik a Dominóban!
Neki is iramodtunk a legalább öt kilométeres útnak, s mint gondolni is lehetett, a legjobb biciklis haverunk nagyon gyorsan faképnél hagyott bennünket többieket. Mivel szavak nélkül is kitaláltuk, hogy beugratás az egész, nem is akarunk versenyezni, nincs is esélyünk, a havert hagytuk, csak karikázzon el lóhalálában a strand bejáratáig. Hazamentünk, s már valószínűleg az igazak álmát aludtuk, amikor ott a strandnál az illető pirkadatkor rájött, hogy hiába vár ránk, nem lesz kinek mutogatni a győzelmét.
