Vajon eszünkbe jut-e olykor, hogy megfelelően reagálunk-e bizonyos helyzetekben, tudunk-e kellő türelmet és önfegyelmet tanúsítani, ha valaki sokadjára kérdez meg tőlünk valamit, nem végzi el a rábízott feladatát, vagy nem úgy, ahogyan kellene, félrevezet bennünket vagy egyszerűen hazudik nekünk? És szükség esetén el tudunk-e vonatkoztatni ezektől? El tudunk-e vonatkoztatni attól, hogy éppen rossz napunk van, mindenből és mindenkiből elegünk van, és legszívesebben magunkra zárnánk az ajtót, hogy még véletlenül se kelljen se beszélgetnünk, se találkoznunk senkivel. Vagyis eléggé kedvesek vagyunk-e másokhoz?
Ezek a kérdések néhány nappal ezelőtt, a kedvesség világnapján kezdtek el sorjázni a fejemben, amikor azon morfondíroztam, vajon szükség van-e egy olyan világnapra, amelynek célja, hogy előhívja az emberekből a kedves viselkedést, és ezáltal mindenkinek élhetőbbé, illetve élvezhetőbbé váljon az élete. A végső válaszig persze nem jutottam el, talán nem is kellett, addig viszont igen, hogy megállapítsam, jó lenne, ha a mindennapok során jobban odafigyelnénk arra, hogy emberségesebben viszonyuljunk egymáshoz, még akkor is, ha attól tartunk, hogy ezáltal kiismerhetőkké, sebezhetőkké, netán legyőzhetőkké válunk, az élet ugyanis nem folyamatos harc, még ha olykor akként éljük is meg, ahogyan az emberi kapcsolatainkat sem az állandó versengésnek kell(ene) meghatároznia, hanem sokkal inkább egymás kölcsönös inspirálásának, motiválásának és felemelésének, amelyek megvalósulása esetén talán nem is lenne rá szükség, hogy azon gondolkodjunk, vajon eléggé kedvesek vagyunk-e másokhoz, vagy sem.
