Az jutott eszembe a minap, hogy milyen jó lenne medvének lenni.
Ha tehetném, a következő életemet biztosan szőrös, barna bundás, brummogó vadállatként élném le egy erdő mélyén, távol a civilizációtól, főleg ami a közösségi médiát és a társadalmi elvárásokat illeti. Hát micsoda szabad élet lehet a medvéé! A mézet, a málnát szeretem, a hal az egyik kedvencem, ráadásul a medvéknek nem kell mosogatniuk és számlákat fizetniük sem. Nyugodt állatok, amelyekről nyugodt életet feltételezünk. A medve ok nélkül nem támad emberre, kivéve persze, ha a kicsinyeit érzi veszélyben – ezzel én is könnyen tudok azonosulni.
A medvelét legcsábítóbb vonása persze nem lehet más, mint a téli álom. Még akkor is, ha nem alusszák át az egész évszakot, hiszen időnként fölkelnek egy kicsit enni, de nagyon spórolnak az energiával, és csak annyit mozognak, amennyit feltétlenül szükséges. Igaz, a nőstények éppen ebben a lassú téliálomszerű időszakban hozzák világra kölykeiket, de aztán összebújva alszanak tovább, ami már-már elképzelhetetlenül idillinek tűnik a szememben. Tagadhatatlanul tetszik az elképzelés, hogy egy fotelba bújva, pokróc alatt olvasgatva, forró teát szürcsölgetve várjam a tavaszt. Még az sem zavarna, ha közben álmosan hozzám bújnának a gyerekeim, persze csak csöndben, lelassulva, félálomban – ahogy azt a kismackóktól elvárná az ember.
