Az ember úgy szorítja ki a természetet, mintha nem is lenne a része, vagy soha nem is lett volna. Fiatalabb koromban szerettem nézni a szabadkai tejpiacon a szemtelen kis verebeket, ahogyan lopkodják a standokról a magvakat. Felvidítottak, és én is megkívántam csipegetni. Verebek azóta nincsenek, és engem sem vonzanak már annyira a magvas rágcsálnivalók. Szerettem nézni az öreg néniket és bácsikat, akik padokon ülve gerlicéket és galambokat etetnek. Elképzeltem, hogy idős koromban én is ezt teszem, de úgy látszik, nem fog összejönni, gerlicét szintén nem látni, és galambból is egyre kevesebb, mert könyörtelenül irtják őket. Szerettem nyáron a fák lombjai alatt, az árnyas utcákon sétálni. Ebből sem lesz semmi, mert a városunkban a fákat is rendre kivágják, vagy levágják a komplett lombot, amitől a szerencsétlenek úgy néznek ki, mint a karók. Azokból rendes fa már nem is lesz. Nyáron sokan szenvednek az utcán a hőségtől, nem érdekli ez persze azokat, akik klímázott irodából beülnek a klímázott autóba, és meg sem állnak a klímázott házukig. Nem újdonság, hogy az emberiség rohamosan veszti el a kapcsolatát a természettel, és nem tud leállni a pusztításával. Világos, mint a nap, hogy egy invazív faj létezik: az ember.
