Nem emlékszem már az illető nevére, hisz azóta több mint négy évtized is elmúlt, csupán arra, hogy állítólag a Tanjug egyik újvidéki tudósítójaként dolgozott. Fogalmam sincs, hogyan csinálhatta, hisz amikor csak láttam, az amúgy jóhiszemű és jámbor, alacsony és tömzsi ember erősen gáz alatt volt. Ilyen állapotban futott rá egy eseményen legendás hírű kollégánkra, Albrecht Jánosra, aki annyira megtetszett neki, hogy mindenhova követte, a társaság kedvéért a kocsmákban is örömmel állta a számlát, szó nélkül eltűrte Albrecht meglehetősen kemény, néha kegyetlen vicceit, és még a szerkesztőségünkbe is többször belátogatott a zűrzavaros, szinte értelem nélküli beszélgetéseire. Hogy a szövegekből mit értett, nehéz megmondani, viszont egyet s mást teljesen félreértett. Amikor ugyanis a rovaton Albrecht a szerkesztőnkhöz, Szántó Zolihoz a Szántókámmal fordult, az illetőt a megszólítás az akkor híres tv-sorozatra, a Sandokanra emlékeztette, azt feltételezte, hogy Zolinak a Sandokan a beceneve, és a továbbiakban úgy is szólította. Zoli elnézte neki a tévedést, annál is inkább, mert Albrechttel együtt mi is inkább csak jókat nevettünk, de a vadonatúj csúfnevet nem használtuk.
