A férfi leült a kávézó egyik sarkában, a telefonját azonnal az asztalra tette, majd előrehajolva rámeredt a képernyőre. Az ujjai gyorsan mozogtak, néha megálltak egy másodpercre, mintha mérlegelte volna, mit válaszoljon.
A kávézóban zajlott az élet. A pultnál egy baráti társaság nevetve próbált közös szelfit készíteni, az egyik pincér ügyetlenül egyensúlyozott egy tálcányi kávét, és az ablak mellett egy kisgyerek az esőcseppeket próbálta végigkövetni az üvegen. Kint, az utca túloldalán egy kutya elszabadult a gazdája kezéből, és vidáman rohant körbe-körbe, míg végül egy idegen el nem kapta a pórázát.
A férfi azonban mindebből semmit sem látott. Egyik fülében fülhallgató, mellette egy kiürült kávéscsésze. Az ujjai reflexszerűen görgettek, néha gyorsan, néha elidőzve egy-egy bejegyzésen. Az arcán alig változott valami, olykor összeráncolta a homlokát, amikor egy kommentárt olvasott. Az üzenetek, a hírek, a videók mind olyan dolgok, amik ott, a tenyerében történtek, és sokkal sürgetőbbnek, fontosabbnak tűntek, mint a valóság.
Ha egy pillanatra is felnézett volna, talán észreveszi, hogy a pincér harmadik alkalommal pillant rá, hátha kér még valamit. Hogy a kisfiú, aki eddig figyelte, most már elvesztette az érdeklődését, és másfelé fordult. Hogy a kutya, amelyik az előbb még szabadon rohangált, most már megint pórázon van, és a gazdája éppen nevetve beszélget az idegennel, aki segített neki. De a férfi nem nézett fel. Nem is gondolt arra, hogy bármiről lemaradhat. A világ ott volt előtte – csak épp nem az, amelyik körülötte zajlott.
