Nyaralni akarok! Sőt: fejben már ott vagyok. A kérdés már csak az, hogy vajon mennyiért.
Az elmúlt egy hónapban ugyanis már annyiszor fordult a kocka, hogy a teljes bizonytalanságba sodródtam. Az első fordulópont az volt, amikor rájöttünk a párommal, hogy a ránk váró elsőáldozási ünnepély, egy esetleges budapesti út és egy németországi felkérés mellett nem engedhetjük meg magunknak, hogy idén Horvátországban nyaraljunk. Tavaly ugyanis önmagában is eléggé megterhelte a családi büdzsét a tíznapos isztriai „kirándulás". Rájöttünk, hogy nem vajdasági zsebekre szabták a horvát tengerpartot, a szlovéniai barátaink kérésére azonban ráálltunk még egy dalmát kiruccanásra. Tél közepén ugyanis még nem számoltunk az azóta felgyülemlő kiadásokkal.
Szembenézve a tetemes költségekkel, egyhangú döntést hoztunk: egy montenegrói fürdőzésnek még bele kell férnie a számításokba. Azonnal kutatni kezdtem: nagy városok kizárva, nyugodt környezetre vágyunk, apartman kell. Az egyik nemzetközi utazástervező portálon azonnal kiugrott egy hihetetlenül vonzó szálláslehetőség. Mesés környezet, hat strand egy kilométeres körzetben, és még az ár is jutányos volt: öt főre kilenc éjszakáért 280 eurót mutatott ki az internetes közvetítő április végén. Mivel ilyen módon még nem foglaltunk, közvetlenül is ráírtunk a szállásadóra, miközben a felületen is elindítottuk a foglalást. Előleget nem kértek, így válaszra várva jegeltük a témát.
Legközelebb a majálisi kerti bulikból felépülve néztem ismét rá a kínálatra: az áhított apartman képe mellett immár 302 eurót írt a telefonom kijelzőjén. Gyorsan egyet is értettünk, nem várunk tovább, foglalunk, és be is fizetjük a teljes összeget, nehogy júliusig megduplázódjon az ár.
Barátaink egy hétre rá döntötték el, hogy együtt nyaralnának velünk. Kiderült, hogy van még szabad apartman a vendégházban: immár 330 euróért...
