A sors, mint a szél, néha furcsa emberekkel fúj össze. Egy haverommal úgy ismerkedtünk meg, hogy egy kis falu focipályáján elmesélte, Freudot olvas, mert szeretne jobban csalni a kártyában. Rögtön tudtam, hogy nem véletlenül futottam össze ezzel az emberrel. Azóta is találkozunk időnként, noha ez nem mindig egyszerű. Mindig máshol és más időben, s ragaszkodik hozzá, hogy bringával menjek. Nem nagy ez a Bácska, de néha 2-3 órát kell tekernem, hogy összefussunk. Aztán iszunk egy kis bort vagy házi sört, és ő történeteket mesél. Már több sztorit is mondott arról, hogy miből él. Egyszer azt mesélte, hogy van egy összeszokott csapata, akikkel a távoli szerbiai falvakból nagy fapajtákat lopnak. Ezt tűzifaként átviszik Magyarországra, ott újra összeszerelik és eladják az újgazdagoknak, mert azok kulturális értékeket és népi hagyatékot látnak benne. Máskor meg arról beszélt, hogy harangokat csempész át Magyarországról, és azokat koszovói meg dél-szerbiai kolostoroknak adja el. A határon úgy hozzá át őket, hogy a kocsit telepakolja Velika Srbija című újsággal, így a határőrök sosem nézik át. Legutóbb meg arról beszélt, hogy a saját két kezével épít emlékműnek álcázott kilátót egy helyi földbirtokosnak, EU-s pénzekből. Sosem tudom, hogy mit hihetek el, de ettől függetlenül a történetei sokat mesélnek az életről, az érzelmekről és az álmokról. Igazából a mai napig nem tisztáztam le magamban, miért találkozunk időnként, csak annyi biztos, hogy jó érzés együtt lenni egy olyan emberrel, aki ennyire másként látja a világot.
