Kezdek egy kicsit kiakadni. Csak kapkodjuk a fejünket, hogy ezek miatt a covidos-háborús idők miatt milyen hihetetlen drágulás van, de nekem nemcsak a pénzhiánnyal kell megküzdenem, hanem azzal is, hogy nem épp egy szokványos alkat vagyok, a magam 188 centijével, 125 kilójával és 47-es lábával. Kamaszkorom óta megszoktam, nem akkor vásárolok, amikor megtetszik valami, hanem akkor, amikor találok magamra megfelelő gúnyát. Nos, ez volt az a tavasz, amikor átmeneti kabát és tavaszi-nyári cipő után kellett néznem, de bizony hiába fordultam én meg Újvidéken és Szabadkán is, nem találtam semmit, s már-már belenyugodtam abba, hogy Szeged lesz belőle. De azért azt már túlzásnak tartottam, hogy a zoknit is ott vegyem, ezért kimentem a piacra, hogy egészségügyi és bokazoknit vásároljak, lehetőleg bőrszínben. Nos, azt sem találtam, se olcsót, se drágát. Végül egy török cuccokat árusító butikban kötöttem ki, ahol szintén nem voltak ilyen zoknik, de megkérdezték: titokzokni jó lesz-e? „Az milyen?!" „Olyan, hogy teljesen a cipőn, tornacipőn belül van, és nem látszik." Így hát lett titokzoknim, bőrszínű, de csak kettő, mert három már nem volt a boltban...
