A székváros még úgy, ahogy élhetőnek számító, a múlt század 60-as éveiben épült lakónegyedében működő, jó hírű hentesüzlet előtt már nyitás előtt sorban álltak. Nyugdíjasok, szegény sorsú lakók várták az aznapi szállítmány érkezését, nehogy lekéssék azokat az olcsó belsőségeket, amikből a nap végére sosem marad egy gramm sem. Többnyire azok álltak ott, akik az önigazgatású államtól „kapták" a lakásaikat – amikért gyötrelmes életük során többszörösen megdolgoztak –, és akiket a mindenkori államapparátus folyamatosan kifoszt. Ingatlanjuk az összes vagyonuk, életük alkonyán nem szándékoznak távozni, falura költözni, pedig az újgazdagok hajlandóak lennének félezer nyugdíjuknál is nagyobb összeget egyből-zsebből kifizetni a lakásukért.
A sorban állók közé a járdára bepofátlankodott egy metálszínűre fényezett terepjáró, a vezető és a henteslegény bepakolt a csomagtartóba három ládát, mint utólag kiderült, 45 kiló májat. – A kutyáinak viszi. Sajnálom, előre lefoglalta, ma nem lesz több – mentegetőzött. – És mi mit együnk? – hördültek fel lincshangulatban a várakozók. – Üszőcombot. Abból van ma, azt holnapra foglalta le egy másik alak a kutyáinak, az még nagyobb terepjáróval szokott jönni érte – morogta a hentes félhangosan az egyik nyugdíjasnak, akit korábbról ismer, és akiről tudja, hogy a görbe botjával nem fogja beverni a boltjának a kirakatát.
