Lassan elhallgatnak az iskolacsengők. A végzősök már elbúcsúztak az iskolapadoktól, a többiek viszont még a tanév végi jegyekért küzdenek. Ellenőrzők, felelések és különböző felmérők sorozatával birkóznak meg a diákok napról napra. És nem csak a gyerekek...
Szülőként az elmúlt évtizedben egyszer sem éreztem azt, hogy a tanév végére belefáradtam volna a napi lecke ellenőrzésébe. Sohasem esett nehezemre a házi feladatok sora, és a gyermekeimben is tudtam tartani a lelket az utolsó felmérő megírásáig. Természetes volt, hogy a végsőkig segítem, buzdítom és kitartásra ösztönzöm őket. Magam is hasonlóan viszonyulok a saját kötelezettségeimhez: a tőlem telhető legjobbat és legtartalmasabbat szeretem nyújtani, a lehető leggyorsabban és legpontosabban.
Idén azonban valahogy sikerült eltévedni a leg-ek útvesztőiben. Az elmúlt hónapokban többször is összecsaptak a fejem felett a hullámok. És amikor már úgy éreztem, hogy helyrebillennek a dolgaim, akkor a szeretteim tévelyedtek el a mindennapok kihívásaiban. Arról nem is beszélve, amikor már egyikünk sem látott kiutat a feladatok tömkelegéből. Ilyenkor iszonyúan nehezemre esett példát mutatni, miközben a saját maradványaimat is alig kapargattam vissza egy kupacra.
Közben egyre többször villant át a tudatomon, hogy öregszem. Aztán persze villámgyorsan el is hessegettem a tényként rám nehezedő valóságot. Egyelőre a fáradtságra fogom a lassuló tempóm, vagy azt, hogy már emlékeztető nélkül egy napot sem tudok becsülettel végigcsinálni.
Aztán a naptáramba júliusra lapozok, és ötödszörre is átírom a 23-át. Úgy kapaszkodom a szabadságot és pihenést jelentő dátumba, mint eddig soha. Hozzon hát mindannyiunknak megváltást a nyaralás!
