Gyakran elgondolkodom, milyen hatással lenne bolygónkra, társadalmunkra, ha bebizonyosodna, hogy szerte az univerzumban létezik az élet, sőt: az értelmes élet. Mennyire változna meg az ember mindennapi viselkedése egyéni és közösségi szinten? Milyen érzelmeket váltana ki a tudat, hogy egyáltalán nem vagyunk különösek, különlegesek, egyediek, megismételhetetlenek, mi több, fényévekre (sic!) vagyunk a „teremtés koronája" státustól?
Márpedig minden józan, a természettudományos felfedezéseken, ismereteken és tényeken alapuló találgatás azt sugallja, hogy ez a helyzet. Hogyan lehetséges, hogy csupán a Tejútrendszerben több százmilliárd csillag található (mindegyik körül lehetnek szép számmal bolygók), feltehetően több mint százmilliárd Tejúthoz hasonló galaxis létezik, de csupán egyetlen helyen alakult ki az – általunk fejlettnek tekintett – élet?
Mindebbe belegondolva szinte ijesztő, mennyi mindent nem tudunk, és ehhez képest mennyire magabiztosak vagyunk. Ha létezik galaktikus (vagy intergalaktikus) civilizáció – ahogy azt számtalan scifi elképzeli –, ahhoz képest mi igazán jelentéktelen, periférikus jelenség lehetünk, amelynek tudomása sincs erről a magasabb (technikai, tudományos, morális stb.) szinten szerveződő rendszerről. De ha mégis megtudnánk ezt a valószínű igazságot, azzal nem csak kicsiségünk tudata járhatna át. Véget érne az időről időre feltörő gőgünk is, ha tudomást szereznénk egy nálunk sokkalta nagyobb egészről, és ez fel is szabadíthatna.
