Falazás közben a két legfontosabb dolog, amihez tartani kell magát a kőművesnek, a vízszintes és a függőleges. Jó és szép munka e két igazodási mérce nélkül, azaz a gyakran kézbe vett vízimérték nélkül nem kerülhet ki a mester kezéből.
Így van ez az életben is, ami valamiképp szintén építkezés, és mint ilyen, e két iránymércéhez való igazodás: a függőlegeshez (az égihez, a túlnanihoz, a szellemihez) és a vízszinteshez (a világihoz, az ittenihez, a testihez). Ez az igazodási vágy teszi az embert emberré. Még a kinézete is ezt látszik visszaigazolni, hiszen ha vállmagasságban széttárja a karját, akkor egy lábtól a gerincen át a fej felé irányuló függőleges vonalból és a széttárt kar vízszintes vonalából áll az emberi test. Az előbbi lénye szellemi, az utóbbi lénye gyakorlati oldalát fejezi ki.
A szabadnak mondott kőműveskedésbe kezdett modern és posztmodern világunk azonban az építkezés alapszabályát felrúgva tagadni kezdte a függőleges, azaz az égi, a túlnani jelenlétét az emberben. Mindeközben a gondolkodó lény szellemi irányulását valamiféle haszonelvű intellektuális aktivitássá építette le. Olyasmiként rajzolta fel előttünk az embert ez a tagadáselv, mint egy lélek nélküli, agy vezérelte testet, azaz mint egy organikus számítógép vezérelte organikus robotot.
Ma már tisztán látszik, hogy milyen pusztító és önpusztító világot épített magának Nyugaton ez az égi egyenest visszagörbítő, a gerincet a töréspontig meghajlító, anyagelvű és lélektagadó életvezetési elv.
