Volt egy öreg barátom. Szerette a beszélgetős filmeket. Ahogy teltek az évek, egyre inkább csak azokat nézte, amelyekben hosszú párbeszédekből, lassú monológokból állt össze a történet. Milyen jó, mondta, csak ül a karosszékben és hallgatja, ahogy szövődnek, fonódnak a mese fonalai. Mert egy párbeszéd mögött egy egész világ búvik meg, ami szépen, fokozatosan feltárul a külső megfigyelő előtt. Ha odafigyel a részletekre, ha meghallja a hangokat, ha meglátja a színeket, a szemvillanásokat, az apró rándulásokat, kézmozdulatokat, olvashatóak lesznek a képsorok, a jellemek – az élettörténetek.
Mennyivel gazdagabb, mennyivel teljesebb, mennyivel életszerűbb képek ezek, mondta, mint amikor hagyjuk, hogy golyók süvítsenek a fejünk felett, vérrel fröcsköljék teli a szobánkat vagy idegen emberek intimszféráját kényszerítsék ránk.
Öreg barátom szerint olyan érzés csöndesen ülni és hallgatni a beszélgetéseket, mint egy koncerten a melódia mögött rátalálni az egyes hangszerek muzsikájára.
