Akit a kígyó megmart, a gyíktól is fél. Ilyesmi jelenséget tapasztalok mostanában az üzletek táján. Gerjed kimérten az infláció, és mit tesz ilyenkor az okos polgár? Elmegy vásárolni. Kicsit úgy, mint Nyugaton, ha megunták a berendezést. Lehet, hogy bírná még a hűtőszekrény, de jöjjön inkább az új, mert ki tudja, néhány hónap múlva nem kell-e dupla pénzt fizetni érte; régi a mosógép, megtörténhet, hogy rövidesen beadja a kulcsot, az a biztos, ha lecserélem... Mindez – meg szinte minden – drágább már, mint néhány hete volt, de az újabb szállítmánynak még borsosabb lesz az ára. Igaz lehet, mert a nagy kereslet (meg a háború, meg az energiabizonytalanság, meg a...) törvényszerűen ezt teszi. A boltok pedig alig győzik házhoz szállítani a rengeteg árucikket. Hiány nincs, esetleg a cukorral játszadoznak velünk.
A „kígyómarásra" persze csak az idősebbek emlékezhetnek, amikor a fizetéssel iparkodtunk az üzletbe, hogy mielőbb megszabaduljunk tőle, mert ma fél zacskót még megtölthettünk apróságokkal, de holnap már elég lesz hozzá a markunk is.
A másik mentőövként a német márka szolgált. Most viszont a helyébe állt euróért nem érdemes pénzt adni, amikor inkább a dinár erősödik, mintsem a társa: kézen fogva inflálódnak. Egyelőre nem vágtatva, de ki tudhatja, mikor vedlik a gyík kígyóvá.
