Az egyszerűség hangján szólal meg az embert önmagával összhangba hozó tudás. A mélyrétegekben fejti ki a hatását, a felszínen észrevétlen marad. A felszín felszínes gondolkodását az ellentétei, a cikornyák, a különlegesség, a szellemesség, az okosság és az alkalmazkodás uralják.
A szellem jelenvalósága nem szellemesség, a tudás nem okosság, a cikornya nem szépség, a különlegesség nem egyediség, az alkalmazkodás nem azonosulás.
A tudóban egyvalami tudatlan, az én. Tudáshoz jutva az ember megfeledkezik önmagáról: a tudásban megállapodva véglegesen önfeledt lesz, fölismeréshez jutva csak ideiglenesen, az elme benső fényvillanásának a pillanatában, amely egóval együtt merő lehetetlenség volna.
Az önteltség, mivel egóval telt látásmód, nem lehet tudásközvetítő állapot, bár ezt hirdeti magáról, abban hisz ugyanis, hogy az énnek tulajdona lehet a szellem.
A tudásközvetítő ember nem azért maga-biztos, mert énje birtokolja a tudást, épp ellenkezőleg: azért lakozik önnön természetében, maga-biztosságában, mert a tudás birtokolja őt. E szellem általi birtokoltsága miatt minden szava és minden megnyilatkozása, a szótlan hallgatása is tudást közvetít.
Ilyen önmegvalósított emberből a sok millió között egy ha van. Arra sem figyel senki.
A világ a felszínest gondolkodást kedveli.
