A minap sokadik alkalommal sétáltam végig egyik kedvenc útvonalamon, a Duna mentén. Lenyűgöző, mennyi arca van a természetnek ezen a vidéken. Október végén, november elején a szürke az uralkodó: a víz kékesszürke (vagy szürkéskék), a fák lombja a halványzöldtől a sárgán és barnán át a bíborvörösig ér, de mindenhol ott ül már az ősz szürke tónusa.
Az öbölben roppant alacsony volt a vízállás, hiszen maga a folyó is a szokásosnál jóval alacsonyabban folyt, széles füves-homokos fövenysáv maradt szárazon. Vékonyka ér folyt ki az öbölből, jelezve, még mindig tart az apadás. Hasonló volt egy hegyi patakhoz, azzal a különbséggel, hogy ennek medrét nem apró kavicsok alkották, hanem hidegszürke, kemény agyag. Az ér a legmélyebb részén sem volt több egy tenyérnyinél, szélessége legfeljebb fél méter lehetett, mégis volt valami nagyszerű a képben.
A csend nem lehetett volna nagyobb, amikor a távolban feltűnt egy teherszállító hajó. Lassan ereszkedett lefelé, hosszú hullámok kezdték nyaldosni a partot, és ahol összekeveredtek az ér vizével, néhány lépésnyit annak medrébe is felszaladtak.
