Amikor 2020. március 10-én boldogan körbetelefonáltam mindenkit azzal, hogy végre sikerült három jegyet megkaparintanom a Vígszínház igen sikeres musicaljének, a Pál utcai fiúknak a május 17-ei délelőtti előadására, még nem gondoltam, hogy kár volt minden örömöm. Bár négy nappal korábban regisztrálták az első koronavírus-fertőzöttet Szerbiában, reménykedtem, hogy a jó idő majd messze fújja ezt a vírust is, mint ahogyan az influenzát. Akkor még nem tudtunk semmit. Hátravolt még a feketeleves: határlezárás, karantén, maradj otthon, kijárási tilalom… És a színházak bezártak.
Nyáron újraindult az élet, a korábban lefoglalt jegyünkkel november 28-án nézhettük volna meg a darabot. Rohamosan közeledett az időpont, de mi csak 30 kilométerre léphettük át a határt, amibe nem fért bele a Zenta–Budapest távolság. Kétségbeesetten kerestük a vevőket a jegyekre a rokonok és barátok között, amikor újra bezártak mindent, nincs tovább színház. Valahol legbelül megnyugodtam, van még remény.
Újra jött a nyár, újranyitott minden, és jött a megváltó e-mail: előfoglalási jogunk van valamelyik őszi időpontra.
Így esett, hogy október 24-én végre a Vígszínház művészeivel együtt énekelhettem a Mi vagyunk a Grundot. Hogy mi ebből a tanulság? A reményt még a korona sem tudja legyőzni.
