Női társaságban kávéztam, csak én rontottam a képet, nem először fordul elő az ilyesmi. A munkahellyel kapcsolatos témák megvitatása után azonban az egyik kolléganőm felvetette, hogy aznap este az egyik újvidéki klubban zenél egy általam meg sem jegyzett nevű banda, akik állítólag jól játszanak. A zenével kapcsolatos vélemények közlése ezzel már ki is merült, s a lányok azonnal átálltak a frontember alapos megvitatására. Ketten látták már, egyikük viszont nem. El nem tudtam képzelni, mi hozhatta ennyire lázba a kolléganőimet, de egymás szavába vágva mondogatták a jobbnál jobb tulajdonságokat a fickóról, s míg az egyikük sorolta a fantasztikus ismertetőjegyeket, a többiek ábrándos arccal nagyokat bólogattak, különös helyeslő hangokat adtak ki, egyszóval teljesen átszellemültek. Én meg ültem ott szerencsétlenül, mert számomra nem sokat jelentett, hogy ennek az illetőnek milyen jó a kisugárzása, milyen szúrós a tekintete, milyen vagány a stílusa, meg ő maga milyen szép magas. Érdekes volt megfigyelnem, milyen jól el lehet dumálni olyasmiről, amit egy fotóval talán könnyebb lett volna ábrázolni, s két másodperc alatt ki van a téma merítve.
Később, amikor már eleget szórakoztunk az egészen, egy adott pillanatban felkiáltottam, mert úgy éreztem, nem bírom tovább hallgatni a parttalan eszmecserét, megnéztük a képet is. Hát… Úgy vettem észre, még a csajok sem voltak elragadtatva. Lehet, hogy néha jobb a szavak és képzelet szintjén maradni.
