Egy járvány kellett ahhoz, hogy a diákok szeressenek iskolába járni, és megbecsüljék az ott folytatott munkát. Az utóbbi időben ugyanis bebizonyosodott, hogy a hagyományos tanítási és tanulási formákat semmi sem helyettesítheti. A távoktatás hallatán ma már nemcsak a szülők és a tanárok háta borsódzik, hanem a tanítványaik is lázasan harcolnak a személyes találkozásokért. Okostelefon ide, táblagép oda, a kopott táblákon csikorgó krétának párja nincs…
Úgy tűnik, hogy mostanra ezt az illetékes minisztériumban is így gondolják. A tapasztaltabb pedagógusok már az első járványügyi korlátozások alkalmával felhívták a figyelmet arra, hogy társadalmunk nincs felkészülve a virtuális tér használatára. Akkoriban több tanítóval, tanárral is beszéltem, és kivétel nélkül egy állásponton voltak: vagy csukják be az iskolákat, vagy hagyják őket hagyományos módon működni. A távoktatás csupán ideológia – mondta két évvel ezelőtt egy húsz éve iskolaigazgatóként tevékenykedő pedagógus.
Az idő (ismét) igazolta a tapasztalatot. Lehet, hogy célszerű lett volna a rutinra hallgatni akkor is, amikor még nem fektettek milliókat az online órák felvételébe és a távoktatás rendszerének kialakításába. Amelynek működésképtelenségére a dolgozó szülők kínjain, a tanárok tehetetlen vergődésén és a diákok keserves kilátástalanságán keresztül kellett rájönni.
No de jobb később, mint soha. Inkább egy hosszabb szünet, mint még egy virtuális tanár az otthonunkban.
