Érdekes élmények fűznek a telefonfülkéhez. Emlékszem még az izgalomra, amikor a postára kellett menni, hogy a távoli ismerőssel beszélhessünk. Vagy amikor a szüleimet szerettem volna megnyugtatni a nyaralásról, minden rendben van. És persze volt olyan is – több mint húsz évvel ezelőtt, amikor Pristinában jártam –, hogy hosszú sorban kellett állni, mire én is bejutottam a postai telefonfülkébe. Sőt, olykor-olykor az utcai telefonfülkét is előszeretettel használtam! Még az után is, hogy már volt mobiltelefonom. A telefonkártyát a mai napig őrzöm, arról viszont már fogalmam sincs, hogy használni lehet-e még. Ma már a telefonálásnak eltűnt a varázsa, a mindennapi kommunikáció fontos részévé vált. Észre sem vettük, és a telefonos kommunikáció rabjaivá váltunk, hiszen lépten-nyomon elérhetnek minket, vagy mi másokat. A telefonfülkék pedig feledésbe merültek.
A belgrádi központi posta épületében azonban nemrég óta három hatalmas plüssmackó költözött a telefonfülkékbe. Kagylóval a fülükön napról napra innen figyelik a posta látogatóit.
