Minden egyes alkalommal, amikor egy sorozat végére érek, elfog az üresség érzése. Kicsit úgy érzem magam, mint a híres mémképeken szereplő bajszos bácsi, aki egymagában ül a hintaágyon, a megterített asztalnál, vagy áll az üres medencében. Olyan „nem találom a helyem” érzésem lesz.
Persze, az internet világa tele van jobbnál jobb (és kevésbé jól sikerült) alkotásokkal, a Netflix megjelenése óta pedig még nagyobb lett a választék, így mindenki megtalálhatja a kedvére való filmet. Azonban engem valahogy nem vonz, hogy új, számomra ismeretlen történetbe kezdjek bele, és ismeretlen szereplők sorsát kövessem. Pedig annyi ajánlat sorakozik már a telefonomban feljegyezve, mégis maradok a régi, megszokott történeteknél. Az életben is olyan vagyok, aki mindig a biztosra megy, és ez a sorozatokkal sincs másképp: inkább mindig visszatérek a jól bevált kedvenceimhez – ahogyan ezúttal is tettem.
