Vasárnap reggel van. Az ebédlőasztalnál ülve várom, hogy egy helyre vergődjön a családom. A lépcsőkön először a férjem tappog le. Mellém telepszik. A szokásos reggeli köszöntést követően újra elhatalmasodik felettünk az álmos csönd. Közben hüvelykujjával a telefonját simogatja. A Magyar Szó azt írja, hogy megint megközelítette a húsz ezret az új fertőzöttek száma – számol be a fejleményekről. Tudom, már tegnap írtunk róla – mondom. Vagy mégsem? Inkább csak gondolom.
Közben előbújik a fiam is. Szokásához híven azonnal megtámadja a hűtőszekrényt. A kiadós szendvics készítése közben is megy a rajzfilm a telefonján. Hányszor mondtam már, hogy… – kezdenék bele a szülői intelmekbe, de félbeszakít: tudom, tudom, mindjárt vége lesz, elviszem a konyhából.
Egy kis idő múlva a lányom is betántorog az ajtón. Fel sem néz, miközben jó reggelt kíván. A hüvelykujjai hihetetlen sebességgel pattognak a képernyőn. Kivel üzenetezel megint? – kérdezem azzal a nem titkolt szándékkal, hogy visszacsalogassam a valódi világba. Mindjárt befejezem… – mondja. Vagy inkább üzeni?
Miután a lány is helyet foglal az asztalnál, a kislegény arra az elhatározásra jut, hogy a reggeli mellé csak dukál egy jó kis videó. Meg se kell szólalnom, már a felvont szemöldökökre érkezik a válasz: még csak ezt az egyet… Közben a férjem az elnökünk gyöngyszemeiről értesít időnként, a lányom digitális festményt készít, a fiam pedig kisvártatva virtuális játékra hívja a barátait.
Bámulom a le és fel járó, jobbra és balra kanyargó, simuló és pattogó hüvelykujjakat. Eszembe jut, hogy nem is olyan régen még milyen jó hangulat uralkodott annál az asztalnál, amely a családunk minden titkát ismeri.
Tudjátok, a korona után melyik betegség hódítja majd meg a világot? – teszem fel a kérdést, amelyre hirtelen mindenki felkapja a fejét. Három szempár szegeződik rám, miközben kimondom: a hüvelykujj-gyulladás.
A telefonok varázsütésre kerülnek az asztalra. Beszélgetünk.
