Rend a lelke mindennek. Ennél nagyobb közhelyet már kitalálni is nehéz. Leírni is fáj. Mégis csóválom a fejemet. Ha azt írom, hogy rend, akkor viselkedési szabályokat is értek. Csupán egy gondolat választ el a közrendtől és a jogrendtől. Így kerek az élet.
Mindig is csodálkoztam azon, ha valaki arról regél nekem, hogy milyen piszkosak az utcáink, nyugaton meg milyen tiszták, közben pedig a földre dobja a csokipapírt, szidja az államot, hogy nem támogatja a vállalkozókat, azonban ő egy fitying adót sem hajlandó fizetni, ott dohányzik, ahol nem szabad, és nyugodt lélekkel átmegy a piroson, pedig szépen mutatja a lámpa, hogy még csak tíz másodperc van a zöldig. Nem értem a változásért rimánkodó embereket, miközben nem hajlandóak változtatni. De már nem is akarom megérteni, sőt már nem is csodálkozom semmin.
Talán ezért is néztem a minap közömbösen, hogy egyesek annak ellenére is beugrottak a medencébe, hogy azt világosan tiltja az uszoda szabályzata. Nálam közömbösebbek már csak az úszómesterek voltak, már ha ugyan felpillantottak néha az okostelefonok képernyői mögül. Hirtelen valami furcsaságra eszméltem fel. A lelátón egy mázsán fölüli, fürdőnadrágos úriember kitöltött magának egy jókora pohár kólát, aztán jóízűt harapott a burekjába. Mögötte tábla, piktogramja félreérthetetlenül hirdeti: tilos ételt behozni! Közben a zsír szép lassan folyt lefele a karján. Majd, ha úszik egyet, úgyis lemossa a víz. Micsoda uszodai csendélet…
