A magyarkanizsai Art Caféban üldögéltem. Kellemes, visszafogott világítás, a belső tér finomságával marasztalt, a sarokban pedig ott ült a bárzongorista és játszott. Délután volt, mégis ebben a kiváló környezetben úgy éreztem átölelnek a hangok, s itt minden azért van, hogy én most jól érezzem magam arra a fél órára, amíg itt vagyok. Seress Rezső, a világhírű bárzongorista, a Kispipa vendéglő, meg a Szomorú vasárnap is eszembe jutott.
Néhány nappal később egy falusi rendezvényen vettem részt, amelynek egyik legfontosabb célja az volt, hogy a termelők találkozzanak, beszélgessenek. Erre vagy nem került sor, vagy csak egymás fülébe kiabálva tehették meg, mert a terem sarkában játszó gitáros, meg a villlanyzongorát megszólaltató énekes ellentmondást nem tűrő erőszakossággal olyan hangerővel játszott, mintha mindenki süket lett volna körülöttük. Erőszakosan, mindent elsöprően, kizárolagosan a zene akart lenni a főszereplő. A muzsika minőségéről nem beszélek, csak a csontom velejéig hatoló kellemetlen érzésről.
Engem arról nem lehet meggyőzni, hogy egy közösségi találkozón ez a helyes. Egy ilyen rendezvényen a háttérzenének van értelme. Sajnos gyakran előfordul, hogy a zenészek erre fittyet hánynak. Kár.
