Az újvidéki városi közlekedési cég a szabad újítások lehetőségének ékes példája. Az alkalmazottak teljes demokráciában gyakorolhatják saját politikájukat a buszokon, a sofőr maga dönti el, hogyan, mikor, milyen feltételek mellett engedi fel a buszra az utasokat. Ezt már meg is szokták az újvidékiek, így, amikor a busz megáll, először mindenki abban reménykedik, hogy a középső és hátsó ajtón is felszállhat, majd, amikor másodpercek múltán sem nyílnak ki ezek, bosszankodva sietnek az első ajtóhoz, hisz tudják, szigorúbb buszvezérrel van dolguk, aki igenis látni akar minden egyes felszállót és annak buszjegyét.
A szigor, igaz, kissé értelmét veszítette az utóbbi időben, amióta érintéses kártyaellenőrző gépek vannak a buszon – az első, középső és hátsó ajtónál is, hogy ne kelljen feleslegesen elöl tumultust előidézni. Egyes sofőrök mégis ragaszkodnak a régi rendszerhez, s mindennek ellenére nem engedik fel hátul az utasokat.
De ez még hagyján. A minap egy olyan sofőrre akadtam, aki a leszállást sem tette ám lehetővé csak úgy, mindenféle bonyodalom nélkül, azután sem, hogy elöl már felszálltak a minden hájjal megkent, rendet nem ismerő utasok. Ő felsőbb szintre emelte a biztonsági intézkedéseket, s minden állomáson előbb közvélemény-kutatást végzett, van-e érdeklődő a hátsó ajtóknál leszállásra. Ez úgy nézett ki, hogy jó nagyokat hátra ordított a megállást követően: „Megy valaki le?”
Ha nem volt visszakiáltás, nem is terhelte magát azzal, hogy elvégezze az ajtónyitás bonyodalmas feladatát. Ez, kérem szépen, azon a napon az ő busza volt, az ő birodalma, s mindenkinek ismernie kellett a rendet!
Azt vettem észre, mintha ezen a járaton kevesebben bámultak volna bele az okostelefonokba. Magam is rendkívüli figyelemmel követtem a menetidőt, az útirányt, az állomásokat. Amikor az enyém jött, boldogan kiáltottam fel a Városi Közlekedési Köztársaság kötelességtudó polgáraként: „Én! Én!”
