Szó se róla, hogy én gyalogosként soha nem mentem át a piros lámpán, vagy pedig nem vágtam át az úton ott, ahol nem volt kirajzolt átjáró. Olyankor nagyon siettem, vagy pedig zuhogó esőben, kemény fagyban és tikkasztó forróságban egyáltalán nem találtam kellemesnek ott rostokolni a zebra előtt, és nézni az üres utcát, ha éppen nem volt semmilyen forgalom.
Amióta nyugdíjas vagyok, nincs miért sietnem, mindig megvárom a zöldet, és elnézem az embereket, akik nemritkán testi épségüket teszik kockára, amikor megpróbálnak a tiloson átjutni a tülkölő autók között.
Újvidéken az utóbbi időben egy megmagyarázhatatlan közlekedési szokás elterjedését véltem felfedezni. Sok villanylámpa mellett ott van a másodperceket visszaszámláló kijelző, így az emberek pontosan tudják, mikor lesz zöld vagy piros. Csakhogy egyre több gyalogos, fiatal és idős egyaránt ott, ahol mondjuk 50 másodpercet kell várni, 40 másodpercig türelmesen, fegyelmezetten vár, és akkor, ha jön autó, ha nem, nekilendül az átkelésnek. Következik a fékek csikorgása, a káromkodás és egyebek. Mintha az a tíz másodperc már túl sok volna a várakozásra.
