Egy folyóparti városban járunk. Kicsiny és szeretni való városunk minden porcikájával és erőbedobással hirdeti sikeresen újjáélesztett, pezsgő és dinamikus turizmusát. Évekbe telt, mire eljutott erre a hőn vágyott pontra. Megérte. Élénk színek, vidám jelszó, frissen átmázolt, rendezett és gondozott strand és autóskemping várja az odalátogatókat. Röplabdázó izmos fiatalok. Lányok, fiúk, és fiúk, lányok.Egymás ölében a forró nyári estéken. Bluetooth hangszóró és zene, barnuló testek, fagyi a gyerekek könyökén, csipsz a homokban, naptej a testeken, a folyóban, a halakon – szívószál és műanyag pohár. A folyó hömpölyög a torkolat felé, viszi a műanyagot egy másik partra.
Figyelemre méltó és példaértékű a turizmus ilyen módszeres, tudatos és jól felépített fejlődése. Csak lépésenként, semmit se hirtelen. Ez a város jól csinálja – mondják sokan. A vendégek száma is ezt bizonyítja. A folyó melletti városi medence vize hűsít. A folyóé is. Színes és a tarka a felhozatal. Van pár vendéglő is, közel a vizekhez. Az egyikbe jobb, ha nem megy be a vendég csöpögő fürdőruhában, a másik lazább, balkánibb, kapható gyorséttermi étel is: pizzaszelet, fagyi, palacsinta. Ez az ütőkártyája, ám a nasik sikeres megszerzése szigorú feltételekhez kötött.
Minden kapható, ha ki tudjuk várni a sort, jóval este hét előtt érkezünk, nem hétfőn megyünk, de hétvégén se, nehogy ütközzön étvágyunk valamilyen zártkörű eseménnyel. Nincs kegyelem. Szigorúak ezek a balkáni szabályok. 18:45-kor nincs már pizzaszelet. Hétfőn 17:50-kor se. A gyermek sír. Magyarázzuk neki. Szerencsére van nálunk ropi. Mindig kell hogy legyen nálunk ropi. Ja, hogy lángos? Már nincs, elfogyott. Volt. Tavaly, egy napon. Délután ötig.
