Belépek a hivatalba. Igen, már megint el kell valamit intézni, s már megint nem lehet megtenni úgy, ahogyan azt az államvezetőség tagjai naponta reklámozzák: a karosszékből, egy-két kattintással, digitalizálva, modernizálva, a modern kor minden létező vívmányát felhasználva. Nem, itt még élnek a hagyományok.
Utamat már a bejáratban félbe szakítja egy pont erre a célra alkalmazott férfi, kedvesen megkérdezi tőlem, mit akarok itt. Mivel el szeretném intézni a dolgomat, elmondom hát neki: egyelőre csak egy olyan formanyomtatványért szeretnék sorba állni, amilyet az interneten sajnos nem lehet megtalálni, hogy aztán szépen kitöltsem, elmenjek befizetni a szükséges illetéket, amelyet sajnos nem lehet elektronikusan utalni, mert mellékelni kell a befizetőlapot, s majd amikor másodszor jövök, akkor ismét beállok a sorba, hogy ezt az egészet átadjam a tolóablaknál. Megérti, mit akarok, szenvedésem megértésének jeleként teljes együttérzéssel közli: 5-ös ablak.
Az ötös ablaknál pont várakoznak. Ez annyira nem lepett meg, hogy rögtön el is döntöttem, odapofátlankodok és felteszem a kérdést, vajon kaphatok-e egy üres űrlapot. Mások is ezt teszik, így aztán én sem habozok sokáig. Csak várjam meg, hogy a hölgy befejezze, kapom a választ, semmi akadálya.
A hölgy pedig, mintha az egész életét itt rendezné éppen el. A hölgyet kiszolgáló ablak mögötti nő olykor elsétál, aztán visszatér, olyankor tapsolni támadna kedvem. De aztán megint elsétál, megint visszatér, így egyre gyengébb a drámai effektus. Ennek ellenére sírhatnékom van.
A huszonhatodik papír aláírását követően – ez már biztos az e világi lét utáni túlvilági szerepkörök meghatározását taglalja – végre elkapom az én kis nyomtatványomat. Olyan felemelő érzés. Az ember odaáll, s végül sikerrel jár.
Hamarosan megyek átadni. Utána, mikor hitelesítik, olyan két hét múlva, majd megyek felvenni. Az egész folyamat digitalizált, mert végig ott lesz a telefon a zsebemben.
