Nyilván életemben nem felejtem el Szerbia idei államisági ünnepét.
A hosszú hétvége vasárnapján délelőtt bevásárolni indultam, indítottam a kocsimat, s kiszálltam egy cigire, had melegedjen a dízelmotor. A központi záram aztán gondolt egyet, és egy diszkrét klattyanással bezárta az Alfát. Jár a motor, s hiába van otthon két pótkulcsom a kocsihoz, a kistáskám is benn rekedt, lakáskulcsostól, telefonostól együtt…
Állami ünnep, vasárnap. Mi a teendő? Szerencsére, két ismerősömnél pont ilyen esetekre hagytam rezerva kulcsokat, de ünnepre való tekintettel mindketten lányaikat látogatták meg – külföldön. Férfiember létemre a pityergés kerülgetett, de megjelent egy szomszédasszony, akinek a férje amolyan ezermester, s percek alatt már ott is volt különböző feszítő tárgyakkal és huzalokkal. De az Alfa nem adta magát. S még mielőtt nagyobb kárt csináltak volna, javasoltam, inkább a lakás két zárja közül a bezártat törjék fel. Fúrás, kalapácsolás, a tömbház összes öregasszonya, egyszóval cirkusz a javából!
A vége az lett, hogy a helyzetre való tekintettel csekély két óra alatt már meg is oldódott minden, de hogy még őszebb lettem ez a röpke idő alatt, az tuti!
Azóta már mindenfelé szétvittem a pótkulcsokat, megvettem az új zárat, s most várom, hogy a mester is szabad legyen és felszerelje. De megint Murphy jutott eszembe: az egy dolog, hogy baj történik, de hogy mindig hétvégén, ráadásul állami ünnepkor, az azért már tényleg sok!
