A minap találkoztam az egyik volt kolléganőmmel és váltottunk pár szót. A téma akarva-akaratlanul is az elmúlt évre és a járványra terelődött, miközben mindketten reflex-szerűen a maszkjainkat gyürkéztük a kezeinkben.
– Tudod, hogy mi hiányzik a legjobban? – kérdezte.
– Választások? – válaszoltam kéretlenül.
– Még csak az kéne… Nem. Egy jót szórakozni. Emberekkel. Hangos zenével, hatalmas tömeggel.
Érdekes, ugyanezt mondta a múltkor édesanyám is, amikor legutoljára négyszemközt beszélgettünk a kis konyhában, a csípő dohányfüst felett.
Ugyanezt mondta Skype-on a komám is, akivel a keresztfiam születését nem tudtuk kellőképpen megünnepelni, mert szerinte egymagukban a lovak isznak. Ennek ellenére, sikerült a kicsi egészségére eleget vedelni, körülbelül annyit, hogy húsz éves koráig azt sem fogja tudni, hogy mi az a megfázás.
Meg kell hagyni, mindhármuknak igaza van. Nekem is hiányzik a buli. No, nem azok az ezer fő feletti koncertek, amelyeket a járvány kezdete felé kezdtünk tartani. Elég lenne egy kisebb klubbuli is, ahol az embernek zavarja a szemét a füst, és még az utolsó sorból szűrődő kelletlen kommentárokat is tisztán hallja.
Majd, nemsokára.
