Március elején volt egy éve, hogy nem léptem színpadra. Akkor még a fene sem tudta, hogy sokáig az lesz az utolsó fellépése a zenekarnak. Egy személyautóban, teljes felszereléssel vágtunk neki az útnak Bukarest felé, az éjszaka kellős közepén.
Görnyedten, fájó végtagokkal értünk oda, megcsináltuk a hangpróbát, kaptunk rögtön két hatalmas korsó csapolt sört meg egy olyan zsíros hamburgert, amelytől a vérnyomásunk polkát járt legalább két hétig.
A próba és a kaja után végre a hotel felé navigáltak bennünket. Két szálloda állt egymás mellett, mi persze hogy a rosszba jelentkeztünk be. Ami a legfurcsább, fogadtak is bennünket.
Miután kiderült a hiba és átsleppeltük magunkat másik hotelbe, még csak 3 óránk maradt a fellépésig. Tusolás és egy óra alvás, mert ugye, már lassan 24 órája talpon volt mindenki, meg bűzlött az úttól, attól a két sörtől, amit ránk tukmáltak, meg a színpad mögötti finom portól.
A buli lement, mint ahogy szokott. Mindenki elégedett volt, kapunk még egy-egy hamburgert, éreztem ahogy minden falat után picit elzsírosodott a vérem, de valahogy nem izgatott.
Hazafelé, 12 órát szorongtunk a kocsiban.
Jobban hiányzik, mint egy falat kenyér.
