Igazi „nemszeretem” idő van. Lehangoltan kémlelem az eső-áztatta utcát. Szürke az ég alja, a szél hajszolja a testes felhőket. Ablakunkból az utcavégi akácokig látni, csupasz ágaik hajladoznak a heves esőben. Borzongató a látvány, még a garázsig sincs kedvem kimenni, nemhogy bevásárolni, úgy döntök hát, hogy abból készítek ételt, ami épp van itthon, majd csak munkába menet dugom ki az orrom a házból, amikor muszáj lesz. Előtte viszont főzök egy gyömbérteát, és a forró bögrét szorongatva végigzongorázom a kedvenc tévécsatornáimat, hátha valami izgalmasra bukkanok, amíg teázom. S lám, mintha az egyik csatorna adásrendezője az időjáráshoz igazította volna a műsortervet, egy ismeretterjesztő sorozat kezdődik A királynő szigetei címmel, s épp a Scilly-szigetek bemutatása van soron, amely Nagy-Britannia délnyugati részén található, a Kelta-tengerben. A szigetcsoport 140 szigetéből mindössze öt lakott, nagyjából kétezren élnek ott, a zömük a St Mary's szigeten, s van, ahol száz alá tehető a lakosok száma. A szigetcsoport megkapta a „kiemelkedő természeti szépségű terület” minősítést, s különleges növény- és állatvilágát tekintve valóban paradicsominak tűnő a környezet, amely meghatározza az ott élők mindennapjait, akik többnyire hínárgyűjtésből, halászatból, virágtermesztésből, hajóépítésből élnek, és örök szerelmük a tenger. Még a legidősebb ott lakók is naponta kieveznek, búvárkodnak, hajóroncsok után kutatnak, fókákat gondoznak, s a tíz fok körüli átlaghőmérséklet dacára bermudában és papucsban járnak-kelnek, belenevetve a szélbe és a hullámok robajába. Jókedvüket látva valahogy az itteni felhők sem tűnnek már olyan szürkének, és az esőfüggönyön túl az akácok nyújtózkodnak, akár a mesék tohonya óriásai.
