Elkövettem életem egyik legnagyobb hibáját. Illetve, csináltam már többször ilyet, csak eddig még egyszer sem bizonyult ekkora baklövésnek. Olyasmire adtam a fejem, hogy rendeltem valamit az egyik hazai internetes oldalról, amit egy hazai futárszolgálatnak kellett (volna) kikézbesítenie. Egyszerű az ügy, mint a pofon. Rendelem, küldik, kapom, fizetem. Így gondoltam legalábbis, korábbi tapasztalataim alapján. Nos, nem így adódott.
A futár felhívott, hogy akkor most ő meg is érkezett, vegyem át a csomagot. Mondom, én éppen munkán vagyok. Hát, márpedig ő a munkahelyre nem viszi, hozhatja holnap ugyanebben az időben megint. Mondom, én sajnos akkor is megint munkán leszek, mint amúgy minden nap abban az időben. Megoldási javaslat: menjek én el a szolgálat városszéli, ipari zónában található raktárába este nyolc előtt, s akkor vegyem fel ott. Nagyszerű, egyeztem bele, majdcsak eltalálok valahogy, csak legyen meg, amit rendeltem.
Délután hatkor értem oda, mogorva fiatalember fogadott egy tolóablak mögül, nagy meztelen nős poszter a háta mögötti falon. Mondom, mi ügyben járok. Jöjjek holnap, érkezik a felelet, ők itt hatig dolgoznak, késtem. Most van hat, jegyzem meg szelíden, arcbeállításán látva teljes érdeklődését az esetem iránt. Meg amúgy, a maguk embere mondta, hogy nyolcig vannak itt, teszem még hozzá. Tudod mit, akkor ötig dolgozunk, vágta arcomba a legújabb munkaidőt, s vágta be arcom előtt a tolóablakot. Egy pofonon se lepődtem volna meg, olyan kedvességgel járt el. Úgy elképedtem, hogy szóhoz se jutottam, ilyet még a legrosszabb állami hivatal legrosszabb tolóablakánál sem éltem át soha. Az iparzóna egyik raktárában meg pláne.
Másnap a belgrádi telefonos kisasszonnyal megbeszéltük, hogy ha már ilyen jó volt az eddigi együttműködésünk, akkor talán mégis kihozzák nekem a munkahelyemre. A telefonon keresztül rém kedvesek.
Még várom a csomagot. Szerintem csak napok, hetek kérdése, és megjön.
