Viselkedhet-e a természet természetellenesen? – vetődik föl bennem a kérdés, amint a tavalyi levelek között rügyeket fakasztó rózsatövekre tekintek február első felében. Vagy az ég dörög nyári zivatart idézve némi jégesővel, miközben a jácint bimbói egyre törnek fölfelé. Ám a hóvirág már karácsony előtt enyhén mutogatta fehérlő fejét, de a fagyok hatására meggondolta magát, s csak egy hónap múltán bontotta ki virágait. „Megérezte” a veszélyt, nem igyekezett önmaga ellen törni. A természet hatalmas rendszer, s ha ez bomlani kezd, máris igyekszik rendbe tenni dolgait. Különben is az ember csak önmaga viszonylatában képes mérlegelni a természetest és a természetellenest, mivel nem ő az alkotó, csupán megfigyelő. Igyekszik ugyan belerontani a rendszerbe, de nem képes átformálni.
Hová is jutnánk, ha igazságot kellene tenni februárban a gyerekek havat kívánó elvárásai és a tüzelőt spóroló szegény ember óhajai között. Máskor pedig a lekaszált lucernára szárító napsugarakat váró gazda mehetne ölre a földszomszédjával, aki áldásos esőt kér a senyvedő kukoricatáblájára. Örüljünk, hogy nincs beleszólásunk az égiek dolgába!
Mert a társadalom építgetése az emberre van bízva, s az is kezd a visszájára fordulni. Természetellenesen. Vagy inkább társadalomellenesen?
