Egyre többször olvasható a kijelentés a médiatermékekben a megmondóemberekként működő emberektől, hogy a koronavírus után már nem lehet ugyanolyan a világ, mint amilyen előtte volt. Van, aki a globalizmus vesztét jósolja; van, aki ennek épp az ellenkezőjéről, a világkormány vezette új világrend megszületésének a kezdetéről prófétál; van, aki a fasisztoid diktatúrák megerősödésétől félti a jövő emberiségét; van aki viszont új esélyt lát a mai nyugati ember szabadelvű gondolkodásához igazított szélsőbaloldali eszmék, a világkommunizmus végső győzelmére; van, aki a valláshoz visszatérő ember napjának újbóli fölkelését reméli; van aki pedig igazolását látja a járványban „a száz százalékosan” a tudomány uralta posztvallási kor „örökéletű” posztemberének (az ember és a robot egyfajta keverékének) mielőbbi megalkotása felé. Mindenki azt vetíti belel a koronavírus utáni elképzelt jövőbe, amit reményei vagy félelmei előhívnak belőle. Az érzelmei hatása alatt álló emberi képzelet, úgy látszik, nem képes másként működni az őt lelke mélyéig megrengető helyzetekben.
S miközben a nagy ívű elmélethálókat szövögeti mint megmondóember, vagy fogyasztja mint olvasó, eközben megfeledkezik a legfontosabbról. Válság idején – azon kívül, hogy lelkiismeretesen elvégzi a rá tartozó mindennapi feladatokat – egyedül az a fontos, hogy ővele magával és a hozzá legközelebb állókkal mi lesz.
Nyitókép: Illusztráció (Pexels)
