Magyar Életfa díjban részesítette a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség Gyurkovics Hunort. A sokoldalú képzőművész 1941-ben született Pécsett, a gyermekkorát Harasztiban töltötte, Vörösmarton járt iskolába, a tanulmányait Újvidéken és Belgrádban folytatta, Szabadkán helyezkedett el, és itt él a mai napig is. A figyelemre méltó képzőművészeti tevékenysége mellett pedagógusi állást töltött be, az Aracs folyóirat művészeti szerkesztőjeként dolgozik, Harasztiban pedig néprajzi múzeumot hozott létre. Több mint ötven éve tartó alkotómunkája során számos díjat, elismerést kapott, köztük Magyar Arany Érdemkeresztet.
Gyurkovics Hunorral, lenyűgöző életútján keresztül a képzőművészet varázslatos világában barangoltunk. Szó esett a vajdasági tájról, a magyar történelemről, népi értékeink megóvásáról, és az is kiderült, mi köze van mindehhez egy titokzatos álomnak és egy különleges kígyónak.
Hogyan találkozott a képzőművészettel?
– Nálunk családtagnak számított. Négyen voltunk testvérek és mindannyiunkat érdekelt. Gyerekkorom óta az életem része. Apám református lelkész volt. Az irodában volt a falu könyvtára. Emlékszem rá, télen apánk jól befűtött, és reggeltől estig a könyvek országában vándoroltunk, élveztük a történeteket. Közben pedig rajzoltunk és festettünk. Már akkor úgy éreztem, hogy ez lesz az én világom. A szüleim is jól tudtak rajzolni, festeni. Amikor lassan felcseperedtem, apám előállt egy újsághírrel, amelyben az írták, hogy Újvidéken iparművészeti középiskola nyílt, és beadnának oda. Óriási volt az örömöm. Boldogságban úsztam, mert az apám ráhibázott, kitalálta mi a rejtett vágyam. Elmentünk tehát Újvidékre. A felvételi vizsga hat napig tartott, és én háromnapos késéssel érkeztem. Az otthon készített rajzaim alapján engedték meg, hogy felvételizzek. A munkáimmal így is gyorsan végeztem, és utána segítettem a többieknek. Ekkor az egyik tanárnő rám szólt, hogy ne tegyem ezt, mert a vetélytársaimnak segítek. Én ebben a lehetőséget láttam, nem a versenyt.
Történelemből is volt felvételi. A tanár feladott egy témát a szerb történelemre vonatkozóan, erre mondtam neki, hogy én ezt sose tanultam, beszélhetek-e helyette a magyarok bejöveteléről a Kárpát-medencébe. A történethez az is hozzátartozik, hogy nem sokkal azelőtt a kezembe akadt egy könyv, amelyben ezt írták le. Talán az apám hozta, nem tudom, de fél órával a felvételi előtt gyorsan elolvastam és elmondtam. Nem jól beszéltem szerbül, horvátul, ennek ellenére a nyolcadik lettem a felvételi listán, több száz jelentkező közül. Erre azóta is nagyon büszke vagyok. Ezután tehát Újvidékre kerültem, ahol az iskolát kitűnő eredménnyel és dicsérettel fejeztem be. Innen pedig egyenes út vezetett a belgrádi művészeti akadémiára, amit szintén kitűnő eredménnyel végeztem el. Igyekeztem megtanulni a művészetről mindent, amit csak lehet.
Gyurkovics Hunor (Gergely Árpád felvétele)
A hetvenes évek legelején költözött Szabadkára. Mi vonzotta ebbe a városba?
– Rehák László és Rehák Rózsa keresett fel. Jó lehetőséget kínáltak, munkát, lakást és műtermet. Ennél több nem is kellett. Akkor indították el a Létünk folyóiratot, és a műszaki szerkesztői állást szánták nekem. Teszem hozzá, a lakás és műterem évekre rá jött. Közben elkezdtem tanítani is. Harminchét évet töltöttem a pedagógiai pályán.
Közben egyre többet alkotott és kiállításon vett részt...
– Egyszer meghívtak kiállítani Kisújszállásra. Beültem az autóba és kimentem Szabadka környékére, a tanyavilágba, akvarelleket festeni. Kipakoltam, hozzáfogtam a festéshez, egyszer csak odajött hozzám egy öreg, bunyevác bácsi. Nézte mit csinálok, majd pedig azt mondta: több mint kilencven évet értem meg, de ilyet még nem láttam, hogy valaki irodát nyitott volna a szántóföld kellős közepén.
Művésztelepekre is járt...
– Először Écskára mentem. Ott ismerkedtem meg Torok Sándorral, akivel jó barátságot kötöttünk, és azután együtt jártuk a művésztelepeket. Rendszeresen mentünk Topolyára és Zentára, Szabadkán pedig csoportosan létrehoztuk a Bucka Gányót. Magyarországi művésztelepeken is megfordultam: Hajdúböszörmény, Balmazújváros, Makó, Berekfürdő... Hortobágyon pedig az ottani művésztelep örökös tagjává választottak.
Miért jó a művészeknek a művésztelep?
– Fontos a tapasztalatcsere. Sokat tanulhatunk, mert látjuk egymás munkáit, és minden hely más miatt különleges, más motívumokat rejt. Arról nem is beszélve, hogy a művésztelepeken mindig történik valami érdekes. Egyszer Erdélyben, Magyarláposon, megláttam egy szép román kislányt. Lerajzoltam és odaadtam neki a rajzot. Amikor másnap kimentem, arra lettem figyelmes, hogy vagy tíz gyerek vár a kapuban. Hűségesen jöttek utánam, közben elszedegették a holmijaimat, a rajzeszközöket, a táblát, a táskát, és hozták mellettem. Nem tudtam mire vélni a dolgot, de hagytam. Odaértünk egy régi bányászházhoz, felállítottam az állványomat, és amikor körülnéztem, minden gyerek eltűnt. Egyszer csak hirtelen ismét ott termettek, papírral a kezükben, és akkor már világos volt, hogy a kislány dicsekedhetett nekik a rajzzal. Mit tehettem, mindegyikről készítettem egy-egy gyors képet, odaadtam nekik, és utána hozzáfogtam a festéshez.
Hajdúböszörményben ugyanígy kimentem a városba motívumot keresni, egy mellékutcában pedig megláttam egy régi házat. Kiraktam az eszközeimet, az állványt, egyszer csak odavágódott egy félnótás fiatalember. Szinte odavetette magát az árok szélére és elkezdte kérdezgetni, hogy mit csinálok. Mondom, festek. De mit festek? Azt a házat ott. Azt a régi romosat? Miért nem a szép újat? Azért – feleltem – mert az a régi ház tetszik nekem, az új pedig nem. Erre azt mondta: látom, maga is a könnyebb végét fogja meg a munkának.
És olyan is volt, hogy engem néztek félnótásnak. A kollégákkal kimentünk a vásárba, a falu végére, útközben pedig az egyik árok partján gyönyörű gombákat és virágokat pillantottam meg. Odamentem és elkezdtem fényképezgetni. Épp sokan mentek arrafelé, egy fiatalember pedig hangosan megjegyezte: nézd ez milyen bolond, a földet fényképezi. Erre nem is mondtam semmit, jobbnak láttam nem magyarázkodni.
Milyen technikákkal szeret dolgozni? Idővel ez miként változott?
– Már az akadémián nagyon szerettem a tanulmányrajzot, az egy vonallal való rajzolást és az emberfigura ábrázolást. A szabadkai műtermet egy nap elvették tőlem, és majd tíz évig nem is volt. A természetbe jártam ki rajzolni, festeni. Akkoriban főleg akvarellel dolgoztam. Mások is mondták, hogy ezt remekül kifejlesztettem. Sokan tanultak tőlem, Penovác Endre is engem hozott fel példának. Ez egy remek technika, most kicsit elhanyagoltam, de szeretnék hozzá visszatérni. Máskülönben dolgoztam pasztellel, temperával, és olajjal is, de mivel az egészségromboló, áttértem az akrilra.
A festményein meghatározók a színek, kiemelkedik a zöld, a kék és a vörös. Hogyan jutott ehhez az egyedi színvilághoz?
– Kisdiák koromban, Vörösmarton, egy álmot láttam. Azt álmodtam, hogy a kollégium udvarán találtam egy gyönyörű karkötőt, amit felemeltem és a karomra tekertem. A karkötő viszont kígyóvá változott és megmarta a kézfejemet. A sebből ekkor elkezdtem kiszívni a kígyó mérgét, és amikor kiköptem, ott termett egy vászon. A köpet, a méreg színe, zöld volt. Tovább szívtam a mérget, és megjelent egy másik vászon, amelyre kék színt köptem. Azután pedig előbukkant egy újabb vászon, a sebből pedig kibuggyant a vörös, a vér színe. Az álmomban ezekkel festettem.
Szokott még álmodni?
– Igen, és mindig színesben álmodok. Valamikor festek álmomban, vagy kiállítást látok.
Mit szeret festeni? A művein fontos szerephez jut a természet...
– A természet itt van körülöttünk. A vajdasági táj csodálatos. A szántóföld és a Nap – ebben látom Vajdaságot. A történelmünk is érdekel, foglalkoztam a magyarok bejövetelével, Szent Istvánnal és a családjával, a mondáinkkal, Hunor és Magor történetével… továbbá az épületeinkkel, műemlékeinkkel, ami körülöttünk van és ami a mi világunk. Az aracsi pusztatemplom nagyon fontos motívum a számomra.
A néprajzkutatás is magával ragadta, Harasztiban múzeumot nyitott...
– Nemcsak ott végeztem gyűjtéseket, hanem más környékbeli településeken, Szentlászlón, Kórógyon és Rétfalun. Hagyományőrző típus vagyok, és gyűjtőszenvedélyem is van. Ez a kettő találkozott.
Miket gyűjtött?
– Népi értékeket, régi szerszámokat, bútorokat, hangszereket, használati és dísztárgyakat… Egy gyönyörű díszes tányért még a nővérem mentett meg. Az volt a szokás a lakodalmakban, hogy a földhöz csaptak egy szép cifra tányért. A nővérem viszont odalopózott, az utolsó pillanatban kikapta az illető kezéből a díszeset és egy egyszerűt nyomott a kezébe. A megmentett tányér most is látható a múzeumban.
A helybeliek tudták, hogy gyűjtögetek, nézték mi folyik, meg is kérdezték, miért teszem ezt. Megmondtam, hogy nekik szeretnék létrehozni egy múzeumot. Erre csak legyintettek, nem értették mi szükség van rá. A megnyitót szemináriumi nappal kötöttük össze, és amikor egymás után jöttek a buszokkal a hallgatók, leesett az álluk.
Amikor néhány évvel ezelőtt beszélgettünk a szabadkai galériában, azt mondta addig fog alkotni, amíg csak bír...
– Ez azóta sem változott. A padlástérben van a műtermem, és szép időben, tavasztól őszig, a padlás teraszán ülök és dolgozok. Szeretem a képeimet és ragaszkodom hozzájuk, van egy képanyagom, amitől nem szeretnék megválni.
Milyennek látja a mostani világot?
– Sokat változott, most már vannak okostelefonok, és minden más. Számomra teljesen új ez a világ, de az nem változott, hogy örülni kell a lehetőségeknek, és élni az újdonságokkal. Úgy érzem, beilleszkedtem ebbe modern világba, de a témaköröm a múltban gyökeredzik, és mindig oda térek vissza.
